Egy ötvenéves férfi azzal jött hozzám, hogy úgynevezett életközepi válságban van. Ez egy önismereti év, úgyhogy pont jókor jött!
A férfi sorsfeladata az önzés/önzetlenség témakörét hozza föl tanulási folyamatként, és a szeretet működtetése a megoldóképlet.
Prémium tagsággal rendelkező olvasóink további részleteket is olvashatnak. Mutatjuk a cikkben említett szereplők küldetésszámát, az események üzeneteivel együtt.
A férfi az egész életét szerinte azzal töltötte, hogy megfeleljen az elvárásoknak mind a munkájában, mind a magánéletében. Nem érti, hogy ez miért nem vált be, miért nem tud elégedetté válni. A kulcsmondat úgy hangozhatna: “Akkor érzem jól magam az életemben, ha a körülöttem lévők jól vannak!”
Na, de mi a baj ezzel?
Konkrétan az, hogy egyetlen egy ember maradt ki a szempontból, maga az ügyfél. A sorsfeladata szempontjából ez egy teljes tévedés, hiszen csak az önzetlenség szempontját választotta, az önérvényesítését pedig félretette. Ez a sorsfeladat szempontjából egy véglet, pedig az arany középútra kellene törekedni.
Valójában ha az ember utolsóként éli az életét a sorban, nem tűnik fel neki, hogy az ő érdekeire, vágyaira, szükségleteire sosem kerül sor. Nem töltődik fel igazán, nem történik meg az az elégedettség, amit az ember önmagának tud okozni a magára való figyeléssel. Ráadásul nem azt közvetíti, hogy ő is szeretné, hogy vele is törődjenek, hogy figyeljenek rá.
Van egy mondás: Ha valaki temeti saját magát, arra mások csak lapátolni tudják a földet.
Vagyis ahogy magadhoz viszonyulsz, mások úgy viszonyulnak hozzád. Itt jön be az Életforgatókönyv, mint lehetőség, hogy megvizsgáljuk ennek az embernek az életét, hogy vajon miért választotta ezt a tévutat.
Meg kell vizsgálni az életforgatókönyvi szakaszait. A sérülése a téves ideálkép-gyártás.
A férfi elmondása alapján a szülei kedves emberek voltak, akik együtt élik a mai napig az életüket, és soha semmi konfliktus nem volt közöttük. Nem látott vitát, veszekedést, a szülők azt mutatták meg, hogy nincs probléma, meg kell felelni az elvárásoknak, az a lényeg hogy béke legyen.
Megint kérdezhetnénk, hogy mi ezzel a baj.
Az, hogy nem életszerű. A vita, a veszekedés valamilyen nézetkülönbség, amit meg kell tanulni kezelni. Ha túl ideális háttérben él valaki, az ugyanaz a probléma, mint Buddha számára, ahol a szülők nem akarták megmutatni gyermeküknek, hogy van betegség, szegénység és öregség.
A szülők feladata, hogy megtanítsák a gyermeket a problémamegoldásra, ne csapják be azzal, hogy nincs probléma.
Az ügyfelem egyfajta gyerekkorban kialakult védekező technikát használ akkor is, ha már nincs mi ellen védekezni. Ez azt adja, hogy nincs tisztában a saját vágyaival, nem tudja, hol van az a pont az életében, ahol azért kell kiállni, amit ő szeretne.
Ez egy indulatkezelési probléma, ahol azt állítja az illető, hogy ő sosem indulatos.
Az ügyfél erre felkiált: "Hát van egy olyan helyzet, ahol rendszeresen indulatos vagyok, de mindig megbánom! Amikor autót vezetek és egyedül vagyok, akkor ordibálok és beszólogatok másoknak, néha lehúzom az ablakot és hallják is. Nagyon jó érzés, de utána mindig megbánom, hiszen tudom, hogy ilyet nem illik csinálni."
A megoldás, hogy el kell kezdeni gyakorolni az élet többi területén is azt, hogy szabad kiakadni, szabad adott helyzetben indulatosnak lenni, de mindenképpen fontos észrevenni azokat a helyzeteket, ahol ki kell állnia önmagáért.
Itt kifejezetten a sorsfeladat megéléséről és helyreállításáról van szó, gyakorolni kell az önérvényesítést azzal, hogy bizonyos helyzetekben (nem csak az autóvezetésnél) jelezni kell a férfinak a szándékait, céljait. Ezt mondani könnyű, de akit érint, annak ez a legnehezebb.
Mi a megoldás?
Minél több helyen megtörténik az önérvényesítés, annál kevésbé kell indulatosnak lenni az autóvezetésnél.
Az ügyfelem életforgatókönyvi szakaszok szerint 2013 óta számonkérő szakaszban van, ahol azt kéri rajta számon a sorsa, hogy tudja-e jobban csinálni a dolgokat, mint a szülei.
Ügyfelem elvált, pont azért, mert nem szerette volna, ha a gyerekei azt látják, hogy a felnőttek veszekednek. Azt hitte, az az ideális, ha nem veszekednek. A házasság napja: minden szempontból tanulni kell a házasságból.
A válás napja: ugyanolyan sorsnapon történt mint a házasság, vagyis a házasság során nem sok mindent tanultak meg a párkapcsolatról a felek.
Az ügyfelem számára most az a cél, hogy olyan párkapcsolatot alakítson ki, ahol szabad megélni a nézetkülönbségeket, szabad vitatkozni, de nem kell azért szétmenni, mert valamiben nem értenek egyet.
Van egy gyermeke a házasságából, aki olyan sorsfeladattal született, hogy meg kell tanulnia kezelni azt az ideálkép-gyártást, amiben sérült az apa. A lányának elengedhetetlenül fontos, hogy ezt az ideálképet megtanulja jobban kezelni, mint ahogy a szülei tették.
Ezekkel a felismerésekkel helyre lehet tenni a konfliktusok jelentőségét.